Szubjektív / Blog / Csak görbüljön

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Csak görbüljön

Amikor az előző írást ellenőriztem, megnéztem az indexemet, tkp mikor is volt az a bizonyos vizsga. Aztán lapoztam egyet, aztán még egyet - és feltűnt, milyen sok a kettes jegy. És sorra be is ugrottak, hogyan születtek ezek.

Nem voltam egy nagyon bejárogatós diák, de általában egy hét alatt meg tudtam tanulni a tananyagot közepes szintre, sőt, ahol jó alapokkal bírtam, ott jobbra is. Ahol kettes került be a füzetbe, ott bizony mindig volt egy kis kaland.

Nézzük például ezt a bejegyzést: szervetlen kémia laboratóriumi gyakorlat; kettes.

Ez bizony tényleg nagy kaland volt.

Akkoriban elég lazán álltam a dolgokhoz, finoman szólva sem rítt le rólam a tudomány iránti elhivatottság. Öltözködésem is hagyott maga után némi kívánnivalót - leginkább a kazincbarcikai rongyos-csöves stílus dominált a megjelenésemben, időnként barbirózsaszín ruhadarabokkal felturbózva. Meglátni és kölcsönösen megutálni egymást a laborvezető tanárnővel, egy pillanat műve volt. A meggyőződést szerencsétlen véletlenek mélyítették közel végtelenné.

Például valamit ökörködni akartam csínos padtársnőmmel.

- Gina, ehhez mit szólsz? - próbáltam egyensúlyozni valami üvegberendezéssel.

Amikor a csajszi odanézett, megbillentem, az üvegbigyó majdnem leesett, szerencsére elkaptam, de ugyanazzal a mozdulattal levertem az asztalról egy petri csészét, benne jó adag fehér porral.

- Ügyes - bólintott a csajszi - mi volt ez?
- Izé, a beadandó preparátumom - vakartam meg a fejem.
Aztán elvigyorodtam: - Nem baj, több is veszett Mohácsnál.

Gyanús volt, hogy nem jön válaszvigyor. Lassan hátrafordultam… a laborvezetőnő állt mögöttem karbafont kezekkel.

A válaszlépés nem sokat váratott magára. Az egyik laborról két percet késtem. Mikor benyitottam, a többiek már bőszen körmölték a digert. (Ez egyfajta röpdolgozat volt.) Gyorsan odasurrantam az asztalomhoz és előkaptam egy papírt.

- Megkaphatnám a kérdéseket, tanárnő?
- Hogy gondolja? Kérdés csak azoknak jár, akik pontosak.
Újabb egyes a könyvben.

Aztán megint buktam egyet az üvegeszközökkel. Akkor egy haveromnak szóltam oda.

- Te, Attila, figyelj már ide egy picit!
- Igen?
- Szerinted ilyenkor mi van? - fordultam az asztalomhoz, hogy felkapjam a preparátumomat... amikoris a könyökömmel levertem egy lombikot és amikor utánakaptam, a prepi is földre hullott.
- Katasztrófa - összegezte Attila, némi szemrevételezés után.
- Á, majdcsak kitalálok valamit - vakartam a fejem, amikor feltűnt, hogy hidegebb lett körülöttem a légkör. Természetesen a laborvezetőnő megint ott állt mögöttem - és megint meg volt győződve, hogy a show neki szólt.

A bosszú gyors volt és nemtelen. A következő preparátumom egy irgalmatlan cifra kobaltkomplex vegyület lett. Állítólag láttak már olyan embert, aki szobahőmérsékleten pár másodpercig stabil állapotban tudott tartani egy ilyen anyagot. Eleinte egyedül vágtam neki, de amikor már igen itt volt az év vége és egy mikrogramm anyagom sem volt, megkértem az egyik rendes laboráns profot, hogy segítsen már. Ketten addig eljutottunk, hogy a rózsaszín anyag helyett volt egy nagy főzőpohár zöld trutymónk, benne egy nagyon halvány rózsaszín csíkkal. A tanár nagyon boldog volt, szerinte ezt már beadhatom, ennél jobban még neki sem sikerült ez az anyag. Mondanom sem kell, a termelési százalékom nem verdeste az eget - de a lényeg az volt, hogy beadjam a prepit. Anélkül ugyanis nem kaphattam gyakorlati jegyet.

Ez a jegy egyrészt az évközi dolgozatokból állt össze, másrészt a preparátumokra adott jegyekből (minőség, termelési százalék) - és természetesen az ún. nagydigerből. Ez teljesen olyan volt, mint egy vizsga, csakhogy itt a laborvezetőhöz kellett bevonulni, aki felváltva kérdezett elméletet és gyakorlatot.

Velem nem sokat lacafacázott.

- Maga a legocsmányabb gazember, akihez valaha is szerencsém volt. Az ilyen mocsok emberekkel nem szoktam sokáig szórakozni, véleményem szerint nem érdemlik meg, hogy egyetemre járjanak - szögezte le rögtön az elején.
- Hát, én sem örülök túlságosan ennek az egyetemnek - értettem vele egyet - de a szüleim nagyon erőszakosak ezen a téren, én pedig mindig is szófogadó gyerek voltam. Nekem ezt az egyetemet el kell végeznem.

Néztük egymást egy ideig. Aztán feltette az első kérdést.

Már itt elveszette a játszmát. Ezer helyen meg tudott volna fogni. De nem akarta a véletlenre bízni, agyon akart vágni, márpedig azonnal. Egyből belekérdezett a félév legerősebb anyagába, a redoxi reakciókba és azok levezetéseibe. Márpedig olyan reakcióegyenletek redoxi viszonyait kellett levezetnem, mely vegyületek bonyolultságukat tekintve igencsak illegálisan tartózkodtak a szervetlen kémia területén.

Csakhogy nekem középiskolában volt egy zseniális tanárom. Bár nem ő tanította a kémiát, de mellékesen ezt a tudományt is úgy beleverte a fejembe, hogy ha most még emlékszem valamire, az miatta van, nem az egyetem miatt. Redoxi egyenleteket hajnalig tartó vadállati buli okozta ordenáré másnapos ébredés után is egyből tudnunk kellett rendezni.

Ehhez még a laborvezetőnő is kispályás volt. Nem is bírt megfogni sehol. Buta módon valamiért ragaszkodott ehhez a témához és csak arra koncentrált, hátha elhibázom valahol. Ezt a szívességet viszont nem kapta meg.

Jó egy óráig nyüstöltük egymást.

- Továbbra is az a véleményem, hogy maga egy senkiházi gazember - szögezte le végül még egyszer - de most megadom a kettest. Takarodjon!

Mit csinálhattam volna, takarodtam. Nem voltam akkoriban gazdag, de aznap este tokaji aszút bontottam a szobámban.

Nagyot léptem akkor a diploma felé vezető úton.

Egy előnye volt ennek liazonnak. A tantárgyhoz tartozó elméletet egy apró termetű, de annál nagyobb természetű professzor oktatta, akiről közismert volt, hogy nagyon nem szívlelte a laborvezetőnőt. Amikor meglátta a kettesemet az indexben, rögtön felvirult a képe. Elkezdett kérdezgetni, én meg válaszolgattam. Mondtam már, hogy jó tanárom volt? A prof egyre jobban bevadult én meg - bár egyre lassabban, de továbbra is válaszolgattam. Végül a hapi annyira extázisba jött, hogy minden jó válasz után „És tudja! Csak tudja és tudja!...” felkiáltásokkal fordult a közönség felé. Természetesen nem volt kérdéses a jegy - sem itt, sem a félévvel későbbi szigorlaton.

Most kellene valami tanulságot írnom, de csak olyanok jutnak az eszembe, hogy például elképzelem, hogyan érezhetett, hogyan élhetett az a laborvezetőnő. Amiben biztos vagyok, hogy meg volt győződve arról, hogy ő magas erkölcsi előírások szerint élt - és a konfliktusai abból erednek, hogy az emberek nem bírják elviselni az ő tisztaságát, igényességét és gyémánt keménységét.

És ez az igazán szomorú. Humor és empátia nélkül keménynek lenni.

Forrás: MiVanVelem
CreativeCommons


© halmaz.hu