Egy hetven éves veranda blogja

Kedves naplóm! Mi mától csak röfögünk. Én, azaz a veranda, a virágok és kutya. Jó, kutya ugathat is. OK, moroghat is. Némi borzolással fűszerezve. Mert el akarunk felejteni beszélni. Megengedhetjük magunknak. Röff! Mert tőlünk nem is várja el senki, hogy beszéljünk. Hátha így távol tartjuk magunkat a történésektől. A gonoszsághoz nem asszisztálunk. Röff! Márpedig a gonosz árnyéka a hegyet is betakarja. A Gellért-hegyet. Az én hegyemet! A mi hegyünket! És az emberek ezt nem akarják észrevenni. Röff! „Könnyebb így nekik. Amiről nem vesznek tudomást, az nincs is.” így a ciklámen. Aki, a gonosz feléledése ide vagy oda, remek kis fehér virágokat növesztett. Minden évben így szokta. Az idei év sem kivétel. Jön az ősz, jön a ciklámenvirág. Lehet, hogy még nincs veszve minden? Egy fehér virág akár a világot is megválthatja.

Szóval, leereszkedett a sötétség. Beborított mindent. Kutya: „Pedig még nincs fél hat sem.” „Kutya fiam, ez mindig így volt. Rövidülnek a nappalok. Ennyi. Én nem erről a sötétségről beszélek. Vili? Hanem az emberi elmét elborító sötétségről, agresszióról. Na, ez a valami. A vég.” Ciklámen nem hagyja: „Ne ítéljétek el őket! Adjatok nekik még időt! Az embereknek.” Én: „Mi? Mi adjunk időt? Ki van csukva. Nem vagyunk Isten. Mi csak sopánkodunk. Az időt mástól kapják. Van, akinek az ideje egyénileg jár le, van, akiknek kollektíven. Minden attól függ. Attól, de nem tőlünk. Majd Az elintézi. Röff!” „Akkor most mi legyen?” Ásít kutya.

Ő mindig ezt csinálja. Amikor fontos dolgokról van szó, akkor ásítozni kezd. Főleg, ha sétához készülődik. Mondjuk, észreveszi, hogy az ilyenkor szokásos kékfarmer már ott libeg az öreglány kezében, és hamarosan a vádliján landol. Ilyenkor teljesen hebehurgya módon ugrabugrál, olyan piff-puff faroklengetés kíséretében. Aztán előkerül a nyakörv, és ő urasága mit tesz? Na mit? Nyújtózkodik, és ouiiii, ásít egy hatalmasat. Nem alvás lesz te ló, gondolom magamban ilyenkor. Magamban mindig lónak hívom, esetenként Ló Jenőnek, ha hülyeségeket csinál.

Visszatérve a témához, akkor most várunk. Ezt javaslom. Az nekem úgyis jól megy. A várakozás megfelel a természetemnek. Várunk, hogy mennyi időt kapnak az emberek Attól. Mikor jár le a kollektív és az egyéni ideje bizonyos embereknek. Esetleg mindnek. A lejárt idejű emberek magukkal vihetik a gonoszságot. „Várunk, amíg reggel lesz?” Érdeklődik kutya. „Amikor mindjárt mehetek sétálni?” Na tessék. Már megint kezdi. Olyan egy beszűkült gondolkodása van. Séta, kaja, ilyenek. „Nem arra várunk.” Kezdem a kiigazítást. De ő nem hagyja magát. „Kíváncsi vagyok, hogy Bori jön-e.” Én: „Bori? Mármint Borikutya? Hogy jön ez ide? Most sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozunk. Röff!” Torkollom le. „Nevezetesen a gonosz mindent bekebelező árnyékáról.” A virágok eddigre már teljesen felizgatták magukat. Ők nem szeretik a sötétet. Megértem. Világosság nélkül nincs fotoszintézis. És még ehhez a sötét hangulathoz hamarosan hozzájön a tél, a kinti hideg. Nem vagyunk feldobva. Nekem ez szerencse. Szerintem a virágoknak is. Elképzelem a feldobott verandát, meg virágokat. Amit feldobnak, az le is esik. Gondolom tovább. És kutya? A feldobott kutya. Szerintem kutya olyan súlyos, hogy erre nemigen akad vállalkozó. Várni, várni, várakozni. Röff!

Szerzõ: Garami Márta
Forrás: facsiga.freeblog.hu