Szubjektív / Blog / Elhagyom a várost...

Linkajánló

Elhagyom a várost...

(kéretik gyorsan, egy szuszra olvasni, mert hosszú lesz!) (levegővétel)

Néhány óra alvás után, riadt hajnali ébredés, a vekker őrülten üvölt-zörög-berreg, álmosan kivonszolom testemet, hogy lesimítsam magamról a gyűrött lepedő ráncait, teát főzök, mert azt mindig, és anélkül soha; (levegővétel)

a jázminaillat fejbekólint, kirángat az álomból, frissnek érzem magam, készen a 400 valahány kilométeres útra, PDA-mba bepötyögöm leendő munkahelyem címét, navigáció nélkül lehet, hogy az Antarktiszon találnám magam, megbízható társ, és női hangon irányít a miskolci színházhoz, majdani sikereim és kudarcaim színhelyére; (levegővétel)

ám előtte bíborfelhőkön verekedem át magam, melyeket az ébredező napsugarak festettek kedvemre valóra, néhány elsuhanó reflektor hunyorít bele a valóságba, de 'Philpp Glass - Órák' finom zongorafutamai hajtják előre az úton a lóerőket, hogy mihamarabb elérjék a főváros reggeli forgatagát, mely egy magamfajta, kisvárosi élethez szokott vidékinek iszonyatos pörgés, de mégis beljebb merészkedek, mert útam azon keresztül vezet; (levegővétel)

a nagyvárost magam mögött hagyva végeláthatalan betoncsíkon vezet az út a végeláthatatlan rónán át, odébb hegyek csipkézik a horizontot, hogy ne legyen annyira unalmas; annyira azért mégse unalmas, hogy elaludjak a volán mögött, szerencsére, mert a volán mögött elaludni nem jó dolog, kiváltképp nem szerencsés, ha a jármű mozog, és a jármű mozog, "bár állni látszik az idő, de a szekér halad" - jut eszmbe a költő sora, a sorsáról most nem gondolkozom, pedig megérne egy misét; (levegővétel)

jobb is, hogy a sorsáról nem gondolkozom, mert közben megpillantom a Sors által rám osztott következő állomáshelyét életemnek; lakótelep-hegyek hosszú sora villódzik távolról, hív egyre közelebb, aztán agyamba kúszik egy dallam, "elhagyom a várost, elhagyom, ha nem fogad magába, erről szól(t) a dal", remélem, engem magába fogad, és nem hagyom el egyhamar; (levegővétel)

a végeláthatalan betoncsík belefolyik a városba, visz egyre beljebb, már arcokat is látok, már arcomat is látom bennük, de megyek tovább, egyre beljebb, ismeretlen utakon, visz a GPS-jel biztosan a cél felé; (levegővétel)

a célszalagot átszakítva még van időm egy újabb teára, a színházban már nagy a készülődés, régi arcok köszönzenek régi arcokat, nekem minden régi arc nagyon új, csak néhány régi régi, aztán a Himnusz dallamai jelzik, hogy elkezdődik valami, velem is egy új valami, a nemzeti búsongó alatt szerencsét kívánok magamnak, és boldog új évadot, számba veszem a volt kollegákat, nekik is szerencsét és sikereket kívánok a távolból; (levegővétel)

aztán a nevemet hallom, nyilván a direktor most mutat be a társulatnak, valaki egy szál virággal köszönt, kíváncsi tekintetek össztüzében találom magam, próbálok mosolyogni, jó benyomást nyújtani, nem tudom, sikerül-e, nem is az a lényeg, hanem majd a munka, amit hamarosan elkezdek az új környezetben, új kollegákkal, új viszonyokkal, remélem, nem iszonyokkal; (levegővétel)

a ceremónia végeztével többen jönnek, köszöntenek, akik velem szembe jönnek, bemutatkozom, mert így szokás, van, aki mosolyog, van, aki méricskél, van, akinek közömbös jelenlétem, de majd meglátjuk; direktorom meglát, üdvözöl, invitál szerződést megbeszélni, megbeszéljük, s elköszönök, majd jövök hamarosan mondom, s indulok; (levegővétel)

a visszaút még unalmasabb a végeláthatalan betoncsíkon, változatosság csak annyi, hogy a hegyek csipkesora most a másik kezem felől nyúlik az égig; meleg van, szomjas vagyok, az autó is, megállok tankolni, de indulok is tovább, mert a pesti csúcsforgalom vészesen közeleg, és nekem még át kell törnöm a forgatagon, ismeretlen utakon; (levegővétel)

a pesti csúcsforgalom közepében egy gyomorkorrogás jelzi, hogy már emberes az idő, de menni kell tovább, mert új hobbimhoz kell egy fotónagyító, amelyet ebben a forgatagban meg kell találnom, mint egy tűt a szénakazalban, bár utólag állíthatom, hogy a tűt megtalálni könnyebb; (levegővétel)

a fővárost átszelve zsákmányommal hazafelé veszem az irányt, hajnal óta úton vagyok, most már esteledik, útközben végre magamhoz veszek egy szendvicset egy útmentiben, gyomrom jelzi, hogy időszerű volt; közben alkonyodik, az is ugyanolyan szép, mint a hajnalpír, csak más, s míg ezen merengek, meglátom az otthon fényeit, s ellazulok, hogy végre. (nagy levegővétel)

Olvasd el ezt is!

Forrás: egy színész most itt...
CreativeCommons


© halmaz.hu