Hét éve történt...

Ma van hét éve, hogy az érettségi évembe, a kapcsolatomba, a tanulmányaimba, egyszóval az életembe beleszólt a nagypolitika. Nem kérdezte, hogy akarom-e. Nem küldött személyre szóló levelet, hogy készüljek fel rá. De még csak telefonon sem tájékoztatott. 1999. március 24-én a NATO megkezdte a megboldogult Jugoszlávia bombázását. Azért írom, hogy megboldogult, mert az az ország más volt, mint a mostani. Mint ahogy én is mássá váltam, mint voltam akkor.

Az ország szerencséjére változott. Ha nem is döntõ, de nagy szerepe volt a bombázásoknak abban, hogy két évvel késõbb elinduljon a valódi demokrácia útján. Milosevity, Seselj és társaik mára ott vannak, ahová mindig is valók voltak. Ki itt, ki ott…

’99-ben érettségiztem. A bombázások azonban elvették az érettségivel járó tanulást, csokievéses idegeskedést, majd a gondtalan ünneplés élményeit. Speciel gõzöm sincs róla, hogy hogyan kellene kinéznie egy normális gimnáziumi érettséginek. Nem is fogom soha megtudni. Szüleimmel egyetértésben, nem tudván, hogy mi várható a bombázások befejezése után, Magyarországon folytattam tanulmányaimat. Budapesten. Sikeresen megutáltam a fõvárost, így egy év után átmentem Szegedre. Idõközben szakított velem az otthoni barátnõm, a bátyám megházasodott, nagyszüleim, szüleim öregedtek. Egy fura, nem behatárolható földrajzi térbe kerültem, ahol nem találtam az otthonomat, az ismerõs arcokat, helyeket se ideát, se odaát.

Befejeztem az egyetemet. Munka akad is meg nem is. Ha össze is jön valami, az nagyon gyorsan elhal. Napok telnek el munkakereséssel. Itt maradtam, valahol Európa és a west Balkán határán. Ez jutott nekem. Hogy mibõl lesz nyugdíjam, ha egyáltalán megérem a nyugdíjkorhatárt, azt még nem tudom.

A lányok jöttek, majd ugyanúgy el is mentek. Nem vagyok képes megtartani egyet sem. Az otthonhagyott barátnõ szelleme még mindig velem van. Másrészt meg zavar, ha arra gondolok, hosszútávra le kellene kötnöm magam. Talán az otthontalanság a hibás, talán én. 25 évesen még keresem magamat.

Szerbia is az önmegtalálás útjára lépett, amikor Kostunica kijelentette, hogy a boszniai háborúban nem történt népirtás, ezért Szarajevó kártérítési keresete Szerbia-Montenegró ellen fölösleges idõpocsékolás. Önmegtalálás útján van, amikor bírósági határozat hiányában értékelni igyekszik egy elhunyt diktátort. Ez mind szép és jó, csak a miniszterelnök úr azt felejti el, hogy de! Történt népirtás. Illetve a nép elfelejti, hogy Milosevityen nincs mit értékelni: tönkretette az országot és többszázezer ember életét. Kár tagadni, mert csak annál rosszabb lesz a feleszmélés. (Mindkettõnknek)

Forrás: Merkoffo
CreativeCommons