Repedések...

Együtt vagyunk, egyek vagyunk. Sokan, egy baráti társaságban, egy „közösségben”. Hasonló célokkal, hasonló érdeklõdéssel, hasonló aktivitással. De nem tudjuk kiben mi lappang. Kiben milyen rejtett célok, rejtett vágyak vannak, még önmaga elõtt is. Ezek sok láthatatlan hajszálvékony repedésként futnak szét azon az építményen, amelyet úgy hívunk „közösség”. Csak idõ kérdése, hogy a repedések megvastagodjanak. Elõször csak meglátjuk õket egyen-egyenként. Azután már szélesebbek is és végül összetörik magát a közösséget. Hogy mit értek ez alatt?

Azt, hogy a „kiben mi a vágy, mi a cél” különbsége évek alatt eltávolítja az embereket egymástól. Az egyik imádja a gyerekeket, s 10 év múlva 3 gyermeke van, s életcélja lesz a nevelés, az örökbe fogadás. A másik színházba, múzeumokba szeret járni, élete a mûvészet. Ez az ember elõbb utóbb megtalálja élete párját, aki ugyanilyen, és komoly energiával ássák bele magukat a mûvészetekbe. A harmadik sportoló lesz, és kiderül, hogy megalapozhatja a szerencséjét az élsporttal. A negyedik emigrál egy idegen országba, és csak 20 év múlva jön haza, amikor már egy új és idegen kultúra átmosta elméjét, lelkét és már a nyelvet is alig tudja. Az ötödiknek meghalt a gyermeke, és mélyen vallásos lesz...

Aztán valahogy úgy szervezik, hogy találkoznak. Újra együtt a közösség. Talán ez egy osztálytalálkozó, talán csak egy születésnapi összejövetel, vagy bármi. És nem tudnak mirõl beszélgetni. Más célok, más tervek, és más feladatok mindegyikük szívében. De azért udvariasok, elbeszélgetnek, no nem képmutatásból, hanem szeretetbõl, s a régi szép emlékek kedvéért. Nosztalgiáznak. Persze csak azok, akik tudnak. A többiek, meg csak sajnálják emezeket, és érzelgõsöknek tarják õket. Honnan is tudhatták volna, hogy kibõl mit hoz elõ az idõ? Egyikben romantikát, a másikban semmit, csak sajnálkozást emezek felett. Az emigráns úgy érzi: „Istenem, hogy tudtam én ebben az országban élni?” Mások lelkük mélyén szemrehányást tesznek neki, hogy hogyan volt képes elhagyni õket, és családját, hazáját, mikor mennyi szépet terveztek ifjúkorukban együtt...

Ez a társaság már nem az aki volt... Idegenek. Milyen rettenetes, hidegen csengõ ezt kimondani: "idegenek". Szétmosta kötelékeiket az idõ, szétzilálta egységüket a távolság. Pedig csak hajszálrepedéseket lehetett látni azon a boldog építményen, amely „õk” voltak… vagy talán még azt sem Olyan ez, mint egy halál…, mert meghalt valami...

Szerzõ: zsolo
Forrás: www,gondolkodom.hu