Mindennapi önellentmondásaink

Míg a paradoxonokat sokan kedvelik, a hétköznapi életben az önellentmondáshoz többnyire negatív fennhang kapcsolódik. Pedig az önellentmondás a hétköznapokban természetszerûen megjelentõ dolog - mint azt az alábbiakban megkísérlem levezetni.

A fizikai szint és a szavak szintje

Az önellentmondás-mentesség több (absztrakt) szinten vizsgálható és értelmezhetõ. Fizikai értelemben a tetteink mentesek bárminemû önellentmondástól - így viselkedésünk leírása legalábbis sejt szinten koherens kell hogy legyen. Ugyanezt a viselkedést modellezhetjük magasabb szinten is - ami mindenképp helyénvaló, végtére is nem tudunk mindenkit darabokra szedni, hogy megtudjuk, mit miért csinál.

A makro (sejtnél magasabb) szintû leírások szigorúan véve nem feltétlenül önellentmondás-mentesek. Semmi se garantálja ugyanis, hogy az olyan gondolkodást megkönnyítõ absztrakciók mint a 'szeretet', a 'csirke' vagy a 'kovászos uborka' tökéletesen önellentmondás-mentes leírását adják a fizikai valóságnak. A csirkével például eljátszhatom hogy sejtenként kicserélem valamilyen vele kompatibilis robotsejt-komplexumra, de minden sejtcsere után megkérdezem, hogy csirke-e még amit látunk. Egyetlen robotsejt miatt nyilván senki se nevezné másnak (ha mégis, ez ellentmondana annak, hogy a csirke csirke marad pl. ha belevágok a tollába és odaragasztok helyette egy papírfecnit) - és ezt a mintát követve egyesével eljutunk addig míg végül a robotot is csirkének nevezzük.

Ugyanez a probléma nem fordul elõ az alacsonyabb szintû modellekben. A 'csirke' egy idealizált rendszerben mûködõ fogalom, ahol a dolgok vagy csirkék vagy nem. A fizikai világ szintjén azonban nincsenek csirkék, ott csak részecskékrõl beszélhetünk. Egy részecske-kompexum viselkedhet úgy, ahogy azt a csirkéktõl elvárjuk, de fizikailag nincs ezen részecskékre semmiféle 'csirke' címke ráaggatva, így hogy mi magasabb szinten mit is tartunk pontosan csirkének, az tetszésünkre van bízva. Ilyen értelemben absztrakció tehát a 'csirke', s emiatt nem adják pontos és önellentmondás-mentes képét a valóságnak a hétköznapi beszéd során használt szavak.

A gondolkodásunk szintje

Nem csak szavak szintje lehet inkoherens. Semmi se szavatolja azt, hogy viselkedésünk és vélekedéseink szintjén nem jelenik meg inkoherencia. Van ugyan valamiféle egység, amit tudat formájában megélünk, a kutatási eredmények szerint e mögött azonban szó sincs egységrõl: van egy csomó, egymásnak gyakran kölcsönösen ellentmondó ösztönünk - ez pedig egyáltalán nem kedvezõ dolog, ha önellentmondásoktól mentes lényként akarjuk kezelni önmagunkat. Másrészt a Turing gép kapcsán matematikailag bizonyítva lett, hogy egy szerkezet nem tudja megjósolni saját jövõbeli állapotait. Ebbõl az is következik, hogy mi sem tudhatjuk hogy mit fogunk csinálni - legfeljebb találgathatunk, és igyekezhetünk a jóslatnak megfelelõen viselkedni (hogy makro szinten érvényes példát mondjunk, gondolj csak arra, mikor elhatározod hogy megszólítasz valakit és ezt meg ezt fogod mondani neki, de végül mégse sikerül, mert nem a terv szerint viselkedsz). Ez szintén bõ táptalajt ad az makro szinten értelmezett önellentmondások számára.

A gondolkodási szintet tovább vizsgálva kijelenthetjük, hogy az önellentmondások legnagyobb tárháza a velünk született naiv pszichológiai modell. Számtalan kísérlet és maga az evolúcióelmélet is rámutat ugyanis arra, hogy valójában nem tudjuk azt, hogy mit miért cselekszünk. Genetikailag is támogatott modelleket gyártunk róla magunk számára, ehhez igazítva racionalizáljuk tetteink, próbálunk önellentmondás-mentesnek tetszeni, de minthogy e modelleknek nem sok köze van a tényleges mûködési módunkhoz - és utalok itt most az evolúciós pszichológiára, amely viszont egységes logikailag rendezett leírását adhatja ugyanezen viselkedéseknek -, szükségszerûen önellentmondásba keveredhetünk magunkkal. Mindez tehát abból fakad, hogy tudományos ismereteink híján - némileg genetikailag is támogatva - nem kielégítõ modelleket alkalmazunk önmagunk viselkedésének magyarázatára. Ez a modell az, amit a hétköznapi beszéd során használunk.

Az okok

Természetesen ha eszme-virológiai szempontból vizsgáljuk, érthetõ hogy miért terjedt el az a gondolat, hogy ezen a rendszeren belül az önellentmondás kerülendõ dolog. Könnyen lehet hogy evolúciós értelemben is adaptív ez a vélekedés, és ennek meg is van a nyoma az agyszerkezetünkben. Mindenkinek fontos hogy a többi ember önellentmondás-mentes legyen, mert csak így tudják velük szemben megfelelõen érvényesíteni az akaratukat. Hiába egyezek meg valakivel, hogy holnap ad nekem három tõkés récét a mai bunkósbotért cserébe, ha a másik teljesen jogosan hivatkozhat késõbb arra, hogy elõzõ nap rosszul mérte fel azt, hogy ma lesz-e kedve tõkés récéket adni nekünk. Nem bízhatunk valakiben, hogy gondoskodni fog az utódunkról, ha kifejezett vágya ellenére bármikor közölheti, hogy ez nem is egészen úgy van. Ha nem ragaszkodunk eme naiv modellek önellentmondás-mentességéhez, megjósolhatatlanná válik a környezetünk. Másrészt azonban, ahhoz hogy a modell pontos legyen, rengeteg kutatómunkára szükségeltetik, mivel az evolúció során nem alakult ki olyan genetikai képességünk, melynek segítségével kutatómunka nélkül is tökéletesen megértettük volna saját viselkedésünket (mitöbb, egy ilyen fejlesztés genetikailag nem volt kívánatos, olyan okokból melyeket e helyütt most nem kívánok részletezni).

Nekem magamnak annyi hasznom van abból, ha tartom magam az önellentmondás-mentességhez, hogy a többi ember ennek tudatában áll hozzám, valamint nagyobb önbizalmam lesz mikor olyan dolgokon vitatkozunk, amelyek egyébként valójában nem viselnek objektív igazságtartalmat (hiszen így legalább hihetem azt, hogy nekem van igazam - míg ha önellentmondásos lennék, akkor ebben igen nagy nehézség árán tudnék csak hinni).

Epilógus

Természetesen mindenki kedvére találhat még szubjektív érveket magának arra, hogy miért kedvezõ neki ha a társadalmilag elfogadott inkoherens rendszer magyarázatai szerint önellentmondás-mentesen viselkedik. Az azonban, hogy ez az önellentmondás-mentesség a hétköznapi élet során használt rendszer természetes velejárója, nem több egy õsi mítosznál.

Szerzõ: V.