Szubjektív / Vélemény / Paradoxonok

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Paradoxonok

1. Különleges vagyok?

Én különleges ember vagyok, mert minden ember különleges. Nem él belőle még egy, és sohasem élt. Ő az egyetlenegy olyan...
Mivel én is ember vagyok, így különleges vagyok. No igen, de ha minden ember különleges, akkor senki sem az, hiszen senki sem egyedi, mert azzal, hogy mindenki egyedi, mindenki olyan mint a többi, így semmiben sem különbözik a többitől, tehát nem egyedi.
Akkor most különleges vagyok?

2. Minden spártai hazudik
(Ez nem az én gondolatom, ez egy régi híres paradoxon)

"Minden spártai hazudik, - mondta egy spártai."
Mi következik ebből?
Az, hogy ha minden spártai hazudik, és ezt egy spártai mondta, akkor ez a kijelentés is hazugság, amely azt állítja, hogy minden spártai hazudik. Ha viszont ez hazugság, akkor az az igazság, hogy nem minden spártai hazudik. De ha nem minden spártai hazudik, akkor lehet hogy ez a spártai sem hazudik, aki azt állítja, hogy minden spártai hazudik, így megint ott vagyunk, hogy minden spártai hazudik.
Ez újra képtelenség, mert akkor hogy mondhatna ebben az esetben igazat ez a spártai, ha mind hazudik.
Most akkor hazudik minden spártai, vagy sem?

3. Nem tudni kinek van igaza

Heves viták szófordulatában elhangzó szavak:
- Ezeket a dolgokat már nem vagyunk képesek felfogni; meghaladják emberi értelmünket!
- Dehogyis! Csak te nem tudod követni, mert nem éred fel ésszel! (Ez most itt nem sértés, hanem ténymegállapítás, hiszen tény, hogy az emberek között van értelmi különbség.)
- Nem nem, - érvel újra az első - én átlátom, hogy nem látom át, mert ez a dolog (amiről beszélnek) emberi ésszel átláthatatlan és te nem látod át azt, hogy ez átláthatatlan.
Két állítás egymásnak feszül, nem tudni kinek van igaza...

4. A versengésről

Egy versenyben nem dicsőség a gyengébbet legyőzni, hanem evidencia. Az erősebbet viszont nem lehet legyőzni, mert az győzi le a gyöngét. (Az mellébeszélés, hogy a gyöngének akkora szíve volt, hogy győzött az erősebb felett. Ha győzött, ő volt az erősebb, vagy okosabb, vagy furfangosabb, vagyis ő volt a "több" a másik meg a "kevesebb") Ha tehát igaz az, hogy minden esetben az erősebb (a "több") győzi le a gyengébbet, és ez viszont nem dicsőség, akkor mire jó a verseny?
A verseny mégis jó, mert ugyan az igaz, hogy nem győzhet a gyönge az erős felett, és az is igaz, hogy az erősnek ez sosem dicsőség, viszont a verseny hozza ki a legtöbbet az egyénből.
Mert ha nem lenne verseny a gyönge még gyöngébb lenne és az erősebb is gyöngébb, vagyis mindkettő önmagához képest pozitív tartományba mozdul el a verseny által.
Akkor tehát mégis csak van értelme a versenynek, még ha oly dicstelen is az erősnek, - de nem is a dicsőség szemszögéből kell keresni értékét, hanem pozitív határaink feszegetése céljából.
No igen, de pozitív határainkat feszegetni mire jó, ha ennek értéke mindig csak önmagunkhoz képest való mozgás és nem egymáshoz képest.
Mert ha én a gyönge erősebb leszek a verseny által, de az erős még erősebb lesz ugyanezen verseny által, megint ugyanott vagyunk: a győztes mindig az erős, és ez mindig dicstelen győzelem.
- Viszont nem is a másikhoz kell mérnünk a versenyt, hanem önmagunkhoz - hangzik az ellenérv. De akkor ezek szerint csak önmagunkkal versenyzünk? Ha így van, mért mérjük össze másokkal erőnket (képességeinket, ügyességünket stb.)?
Talán másokkal kell versenyezzünk, hogy ezáltal tudjunk versenyezni önmagunkkal, mert ha nem így lenne, nem tudnánk önmagunkkal sem?
De ha így van, akkor amikor másokkal versenyzünk, másokkal vagy önmagunkkal versenyzünk? S ha azt feleljük "magunkkal", mért nem elég hozzá magunk, mért kell hozzá más is?

5. Mélyen értéktelen, vagy felszínesen értékes?

Minél jobban beleásom magam egy dologba, annál inkább fogok érteni ahhoz, és annál mélyebb szintre jutok benne.
Viszont e mellett, a dolgok természetes múlandóságuknál fogva inflálódnak.
Mert a virág illata nem olyan mint először, a szerelem is veszít édes ízéből, és a gyümölcs zamata is megkopik. A mulandóság kéznyoma ott marad mindenen.
Persze ez ellen lehet küzdeni és kell is!
Ha az ember mértékkel nyúl a dolgok után, egészen lassan inflálódnak a dolgok, s lehet hogy oly lassan, hogy életünk végéig sem vesszünk észre jelentős minőségromlást.
De hogy áll a helyzet a szellemi dolgokkal? Mert itt is igaz az, hogy ha váltogatjuk a dolgokat, és csak mértékkel nyulunk bele ebbe vagy abba, akkor alig értéktelenednek. Viszont ha így teszünk, túl mélyre sem jutunk abban amit kutatunk, és csak felszínes középszerű gondolatokra jutunk.
Ha valami mélyet akarunk kiaknázni, ha valami maradandót alkotni, akkor nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem nagyon-nagyon bele kell merülnünk a dolgokba, ez viszont már túl lépi az átlag ember "mérték határát".
Egy művész, vagy egy zseni aki ég, önnön tüzétől, maradandót alkot, de gyakorta fel is emészti magát, vagy oly mértékig értéktelenedhetnek el nála a dolgok, hogy az a csömör szélére veti őt.
De akkor hogy is van ez? Ha nagyon mélyen szántó gondolatokat alkotunk, és valóban maradandót hozunk létre, akkor óriási intenzitással devalválódnak a dolgok, ha pedig csak mértékkel csipegetünk, akkor értékesek maradnak, de ennek ára az, hogy túl mélyre sem jutunk?
Röviden: vagy felszínesek maradunk, és hosszan értékeljük a dolgokat, vagy csömört kapunk és maradandót alkotunk?
(Tudom, ez utóbbi nem feltétlenül igaz, hisz az az ember is csömört kaphat aki semmi maradandót nem hoz létre, üres és felszínes lelkű ember is lehet, de én most nem róluk beszélek, hanem a "szent célért lobogókról".)
Persze létezik a köztes állapot is, de ez, az igazi középszerűség útja.
Itt az ember mértékkel csipeget, kutatgat, így a dolgok inflációja kellő mértékben lassul, de azért nem lesz teljesen felszínes ember.

Az út azonban egyenes, s a két végállomás az út két végén ez:
1. mélység, a már-már művészi szinten izzás, mely olyan maradandót alkot, melyből alig van a világon, de ez óhatatlanul gyorsult devalvációt hoz magával, mely gyakorta felemészti magát a művészt is...
2. mértékletes „mindenbe kóstoljunk bele egy kicsit, és keverjük, váltogassuk a dolgokat, nehogy egyoldaluan táplálkozzunk” típus, aki általában üres és felszínes marad, és semmihez sem fog igazán érteni. Ők azok akik semmi maradandót nem hoznak létre soha. Teljesen szürke, átlagos, középszerű, hétköznapi emberek.
A két állomás között hosszú út van, és lehet lavírozni a két végpont között, de egyik előnyének, a másik rovására lesz kiteljesedése...

Szerző: zsolo
Forrás: www.gondolkodom.hu

© halmaz.hu