De miért nem utópia vagy antiutópia? Vagy ami (anti)utópia, az mind szofi?

Csöppet sem! Ugyanis minden utópia lényegében hazug, s ezért nem tudományos! Az utópiák pillanatfelvételek egy társadalomról, amit örök, túlszárnyalhatatlan csúcsként tüntetnek fel előttünk, ahol ráadásul minden csupa jó! Az antiutópiák pedig ugyanilyenek, csak negatív előjellel. Csakhogy ez nem igaz! Minden életszagú társadalomban kell legyenek olyan elemek, amelyeket örömmel üdvözlünk, s olyanok, amelyeket csöppet sem, sőt, amelyektől talán a hátunk is borsódzik. Egy jó szofi olyan társadalmat kell bemutasson, amiről így vélekedünk: „Ez csuda nagyszerű, szívesen élnék ott, csak ne lenne benne ez meg ez meg ez…”. Csakhogy a szofi bemutatja, hogy az az „ezmegez” elengedhetetlen ahhoz, hogy az a sok jó is meglegyen abban a társadalomban. Mert valamit valamiért… Tulajdonképpen ez teszi a szofit szofivá, ettől tudományos, és nem olyasféle képzelgés minden alap nélkül, mint a vallások mennyorszá­gai!

A mi valóságos világunkban is szép számmal lelhetni fel olyan társadalmakat, amik egyszerre vonzanak és taszítanak. Az indiánok bátrak és becsületesek, de szegények. A japánok udvariasak és szorgalmasak, de ha belegondolunk hogy az úr parancsára szeppukut kell elkövetni… az amerikaiak gazdagok, de ott az a sok bűnözés és kábítószerezés… a pápuák nagyon vendégszeretőek, de ott a fejvadászat… az eszkimók is milyen rendes emberek, de ha eszkimó lennék, nem szívesen adnám kölcsön a feleségemet a megbecsült vendégnek…

Az igazán zseniális szofi ráadásul fejlődésében mutatja be az adott társadalmat. Fejlődés alatt nem területi növekedést kell érteni, hanem lényegi változásokat a lakosok életmódjában, az emberi kapcsolatokat (tehát nem elsősorban a technikát) illetően.

A szofi kifejezés megalkotása az én nevemhez fűződik, s az egész Poliverzum-sorozat műfaja összességében szofi, s ezen belül több regény külön, önmagában is szofinak tekinmthető. Ám előttem is születtek már a világirodalomban jó szofik, ha nem is bő számban, csak akkor még nem tudták hogy ez szofi. Ilyen például Huxley Szép új világ-a, Thea Beckman: Amazonkirályfi, leginkább azonban éppen egy magyar szerzőt említhetünk: Szathmári Sándor Kazohinia-jára gondolunk.

Az SF-nek számos irányzata van, némelyik inkább kalandos, másik inkább technikai, és így tovább. Az SF-en belül a szofinak is megvannak az adott irányzatai. Lehet kalandos szofi, lélektani szofi, technikai szofi, és high-szofi, utóbbi akkor, ha valaki szinte őrületes aprólékossággal dolgozza ki a társadalmát sőt társadal­mait egyetlen világon belül, mondhatni történelmet ír szofiban, ehhez persze regényfolyam kell, de minimum trilógia. Ám mindegyiknek elengedhetetlen feltétele a tudományosan de legalábbis hihetően felépített különleges társadalom, minél jobban kidolgozva azt, anélkül nem szofi. S hogy ezen nem is túl népes csoport miért érdemli meg a külön nevet? Azért, mert a mi világunknak nagy szüksége van a társadalmi széthullás felé haladván új társadalmi ötletekre, egyálta­lán, társadalomkritikára!

A szofi név ráadásul szép is, hiszen a klasszikus műveltséggel rendelkezők számára Sophiát, a bölcsességet idézi fel. Remélhetőleg nem fog mindenki a cigire gondolni, ha a szofit emlegetik előtte. Az nem baj ha eszébe jut a hallatán, hogy „Mindenki szereti szofit”. Szeresse is mindenki.

De ne a cigit, hanem a bölcsességet...